Copyright 2019 - Marianum Német Nemzetiségi Nyelvoktató Általános Iskola

IMG 9234


Hol volt, hol nem volt, messze keleten volt, volt egy híres, hatalmas fejedelem. Tudom, hallottátok hírét, nevét. Ennek előtte sok ezer esztendővel élt ez a Nimród, de híre fennmaradt. Mert Nimród volt az apja Hunornak és Magyarnak, annak a két dali szép vitéznek, akinek leszármazottai a hunok és magyarok.
Tudjátok-e, miről volt híres Nimród fejedelem?


Arról, hogy abban az időben, de még azelőtt is, de még azután is, nem volt emberfia, aki úgy értse és szeresse a vadászatot, mint ő. Így hallottam én a nagyapámtól, a nagyapám is a nagyapjától.
Nimród egymagában szeretett vadászni, de amint a fiai egy kicsit fölcseperedtek, vitte ezeket is magával. Különösen a két idősebb: Hunor és Magyar mindég ott nyargaltak az oldalán. Telt-múlt az idő, Hunor és Magyar nagy, erős legényekké, deli szép vitézekké cseperedtek.

Egy este, mikor éppen a lobogó tűz körül ültek, s falatoztak, megszólalt Hunor, és azt mondá az öccsének:

     - Te, Magyar, egyet mondok, kettő lesz belőle.

     - Mondjad, Hunor bátyám, én örömest hallgatom, mert tőled még mindig csak jót hallottam.

     - Az a mondandóm, Magyar öcsém, hogy holnap reggel induljunk hosszabb útra. Nézzük meg, mi van az országunk határán túl! Hátha ott még több a vad? Nagyobbak a folyók, s több a hal? Nézzük meg!

Fölkerekedtek a száz vitézzel, s sokáig kalandoztak, csatangoltak. Hanem egyszer láttak aztán egy olyan vadat, amilyet még soha. Egy szarvas volt, amilyen csodaszépet még emberi szem nem látott.
Reggeltől alkonyatig űzték a csodaszép szarvast. El akarták fogni elevenen, hogy hazavigyék édesapjuknak. De hiába. Leszállt a nap, alkonyodott, s a csodaszép szarvas eltűnt az ingoványos helyen, a sűrű nádas rejtekében.
De ha a csodaszép szarvast meg nem is foghatták, elvezette őket 2019. július havában ez olyan szép földre: Börzsöny-hegység szívébe Nagymaros közelébe Törökmezőre, amilyet még nem láttak. Egy szépséges szép sziget volt ez, körös-körül, ameddig a szemük elért, erdők és folyóvizek. Övig gázoltak a fűben, virágban. Nagy terebélyes fák adtak pompás gyümölcsöt és enyhe árnyékot. A vizeknek színén kicsiny és nagy halaknak ezrei úszkáltak, s játszadoztak a nap verőfényében…
A meglelt, gyönyörű szigeten a 7 napos tábort egy 2 napos előtábor előzte meg, ahol pár lelkes cserkésszel előkészítettük a táborhelyet, felépítettük a közösségi területeket.
Hétfőn az első napon sátrakat állítottunk, farönkökből kötözéssel épült építményeket (hirdetőtáblát, mosogató állványt), valamint egyéb tábori ügyességeket készítettünk. Az őrsök a körleteik csinosításával voltak leginkább elfoglalva. Ezekben a körletekben készültek fel az esti tábortüzekre, valamint sátraikban itt töltötték az éjszakájukat is. Végül, de nem utolsósorban zászlórúd és kereszt is elkészült, hogy legyen hely, ahol megtarthattuk reggeli és esti zászlószertartásainkat. A nap a tábor építésével, szépítésével telt, ami egészen a vacsoráig elhúzódott, így jól is esett a finom zöldbabfőzelék a kemény munka után. A tábortűz is fergetegesen sikerült, hisz emlékezetes pillanatokat szereztek az előadott jelenetek.
Kedden természetesen a tábori rutinnak számító reggeli tornával, sátorszemlével és zászlófelvonással kezdődött a nap, a napi paranccsal, mely Wass Albert gondolatai közül volt: „A szeretet ereje mindenre képes, de a szeretet hiánya képtelenné teszi a legjobb szándékot is.” volt. Ezen gondolatok szem előtt tartásával igyekeztünk a napi teendőket végezni. Ezen a napon köszönthettük Noémi nénit és Ferenc atyát is. Lelki napot tartottunk, ahol Ferenc atya a szentbeszédében megvilágosította, hogy milyen jó közösséghez tartozni. Napunk őrsi paprikás krumpli főző versennyel folytatódott, melynek elkészítésében sokat segítettek vendégeink. Az ebédet vendégeink által hozott gyümölcsevő versennyel zártuk. A csendes pihenő után a közeli mezőn métától, az erdőben akadálypálya legyőzésétől és egyéb cserkészjátékoktól vízhangzott a vidéki rengeteg.
Szerdai nap csupa-csupa játékról szólt: ügyességi akadálypályát kellett legyőzni, kalmár játékban vettünk részt, íjászkodtunk, métáztunk közösségi játékokat játszottunk. Este a nagyobbak portyára indultak a Duna nagy kanyarulatában, a Börzsöny déli lábánál meghúzódó Zebegénybe. A Visegrádi-hegység és a Börzsöny közötti áttörésre készülő folyam itt fordul délnek, s hatalmas kanyarulatával szinte öblöt formál. Az út hosszú volt és fárasztó, emelkedős, lankás, hegyes, dombos, bozótos, de éjféltájban megérkeztek a Kopasz-hegyen álló Kós Károly kilátóba, ahol nyugovóra tértek.
Csütörtökön a csapat többi tagjával mi is ebbe a festői faluba kalandoztunk. Malom-völgyből indultunk, széles, zsombékos réten vezetett utunk, a hangulatos vizes élőhelyen átvágva izgalmas patakátkelés következett, majd kiértünk egy szép, üdén zöldellő tisztásra. A kényelmes szakasz után újabb kalandos átgázolás a patakon, majd egy terjedelmes rét mellett értük el Zebegény szélső házait. Felkacskaringóztunk a Kálvária-dombra, elhaladtunk a trianoni emlékmű mellett, egyre szebb kilátást élvezve a falura és a Dunára. Miután kiélveztük a fantasztikus panorámát a Kálvária-kápolna felé fordultunk. A kápolnától jobbra lefelé vezetnek a stációk, mi maradtunk a dombon és pár lépés után az új, fából épült kilátótoronyból is megcsodálhattuk a híres zebegényi panorámát. Majd lesétáltunk és betértünk a Kós Károly és Jánszky Béla által tervezett, 1910-ben felszentelt, szecessziós stílusú templomba, ahol halk imádsággal fohászkodtunk próbázóinkért, családjainkért, iskolánkért, hazánkért. Csodálatos, színes a belső tere, a falakat teljesen beborítják a szecessziós freskók, és figyelemre méltóak a színes, Kós Károly tervezte üvegablakok is. Majd az Országos Kéktúra útvonalán érkeztünk vissza szálláshelyünkre.
Az esti tábortűzeknél fáradtan, de mindig jó kedvűen játszottunk, énekeltük a különféle cserkész és népdalokat, a zászlólevonáson pedig értékeltük a napot és imádkoztunk. A szeretetkör megalakítása után mindenki nyugovóra tért. Mindenki, kivéve a vezetőket és az épp soros éjjeli őröket. Álmunkat az utóbbiak vigyázták nagy odafigyeléssel.
Az időjárás többször tartogatott meglepetést számunkra, ezzel is kihívásokat állított elénk, de mindig tudtunk alkalmazkodni hozzá, programjainkat igazítottuk. Péntekre megérkezett az eső, ezért a strandolás elmaradt, helyette számháborúztunk, s a próba előtt álló kiscserkészek akadálypályán bizonyíthatták ügyességüket. Este meseerdőben sétáltunk, amikor pedig az ezüstös csillagfényeket megpillantottuk lelki ösvényre indultunk. Teamécseseket gyújtottunk. Ez a láng kísért utunkon, jelképezve számunkra a tanúság fényét.  Jézus ezt tanította: „Én vagyok a világ világossága: a ki engem követ, nem járhat a sötétségben, hanem övé lesz az életnek világossága.” Néztük, milyen apró és gyenge lángot hoztunk magunkkal, de ha letettük egy helyre, ez a sok láng beragyogta a sötét éjszakát!
Szombaton elérkezett a nagy nap, a próba napja. A próbázok a délelőttöt készüléssel töltötték, majd ebéd után eljött az izgalmak ideje. Az utolsó tábortüzet az újoncok fogadalomtételével koronáztuk meg, ami a cserkészélet egyik fénypontja, mérföldköve. Reméljük, hogy a kiscserkészek és a cserkészeink is a megélt kalandok és a sok megtanult cserkész ismeret alapján azzal a jelmondattal mentek haza a táborozás után, amit az alapítónk hagyott ránk: „Próbáljátok meg a Földet kicsit jobb állapotban hagyni, mint ahogy kaptátok.” (BIPI)
Vasárnap lebontottuk a tábort, összepakoltunk. Végül levontuk a zászlót és haza indultunk. A mindennapi környezetből kiszakadva az apró, szorgos rovaroktól, madaraktól, rókáktól és egymástól lestük el miként oldjuk meg a táborban a mindennapjainkat. Nem volt internet, nem zaklattak függvények és házi feladatot sem kaptunk. A táborban az egyszerűség segítségével gyönyörködünk a minket, közösségünket és mindennapjainkat teremtő, újra s újra formáló Emberszerető tevékenységére.
Sok-sok emlékekkel gazdagodva tértünk haza otthonainkba, melyek bőven kitartanak a következő közös kalandozásokig.

Pálfi Marianna
1006. számú Marianum cserkészcsapat